Lassan egy hónapja kaptam egy hírt. A levél így kezdődött:
Köszönjük türelmedet az iskolák visszaigazolásával kapcsolatban. - na jó, azt hiszem ezt a részt rögtön átugrottam olvasás közben - Örömmel értesítünk, hogy 2013. szeptemberétől a
UWC of South East Asia-ban, Szingapúrban
folytathatod tanulmányaidat. (Remélem, nem ütköztem most különösebb törvényekbe azzal, hogy leírtam az első két mondatot a levélből, mert szerettem volna leírni, ugyanis bennem mindig ott volt az elején a kíváncsiság, vajon hogy is kezdődik a "szerencsések" levele.)
Szóval megtörtént a csuda. Kinyílt a világ. És velem együtt még rengeteg embernek a világ körül, és négy rendkívüli barátom is részese lehet. A csudát UWC-nek hívják, de ahogy egyre jobban megismerem, rájövök, hogy nem is az álomiskolák jelentik a legnagyobb varázslatot a dologban, hanem az emberek, akiket a kalandjaid során megismersz. Tudom, hogy sokan lesznek az olvasóim között leendő vagy volt UWCerek is, ezért ígérem, minden szó, ami itt megjelenésre kerül csakis őszinteségből fakad, és semmiféle reklám vagy lejáratás nem célja a blognak.
Mindazonáltal szeretném először kifejezni hálámat az emberek felé, akik felismertek bennem valamit, ami által bekerülhettem abba a közösségbe, aminek tagjaitól annyi mindent tanulhatok, és barátaimnak nevezhetem őket.
De hogy is kezdődött ez az egész világjárósdi találmányom? Igazából fogalmam sincs, vagyis némileg gyanítom a háttérben megbúvó okokat, de ha ezt most mind leírnám úgy, ahogy van, talán nagyképűnek tűnnék. Mégis leírom. Sok emberben megvan a vágy arra nézve, hogy valamit kezdjen magával. Ez kicsit cinikus, de azt hiszem, aki nem ítéli el az egészséges társadalomkritikát, az érti, mire célzok ezzel. A problémák ott kezdődnek, hogy sajnos keveseknek adatik meg, hogy rátaláljanak valódi énjükre, és egyfajta külső megfigyelőjévé is váljanak saját személyiségüknek. Ez fontos. Ha már kialakult, akkor nagy esélyed van rá, hogy egyszer boldog legyél, mert valószínű, érezni fogod, hogy alkatilag hozzád inkább a fizikai munka vagy a szellemi tevékenység illik. Én tudom magamról, ha úgy érezném, hogy a kézművességhez lenne a legnagyobb tehetségem, akkor abba fektetném minden energiámat, és lemondanék a világmegváltó gondolatokról, és meghagynám azt másoknak. De valahogy nem tudtam teljesen lemondani róluk. Mert vannak dolgok, amik zavarnak a világban, és nem tudok tétlenül ülni, és arra várni, hogy majd valaki más a több milliárd földlakó közül megoldja. Azt hiszem, ezt a vágyamat láttam megvalósulni az UWC-álomban, mikor 2011-ben először olvastam a különleges iskolákról.
Tizedikesként kérdés sem volt, hogy jelentkezem. Örültem, hogy egy új kihívásért küzdhetek, habár mindvégig stabilan kitartottam az álláspontom mellett, miszerint nem én vagyok a legmegfelelőbb a feladatra, és evégett nem is fogok ösztöndíjat kapni. Nem így lett. És aki azt hiszi, hogy a pozitív sokkot könnyebb feldolgozni, mint a negatívat, az erősen téved. Nekem szerintem még kell ehhez egy kis idő. Eltelt egy nap, két nap, három nap... egy hónap az írásbeli pályázat benyújtása után, aztán egyszer, ha jól emlékszem, este 10 körül jött egy e-mail. És akkor írtak valami olyat, hogy nagyon örülnek, meg hogy én is örüljek, mert bejutottam a hatvan szerencsés közé, aki egy szóbeli interjún is megmérettetheti magát. Aztán megmérettettem magam. Utána megint éjjel kaptam egy e-mailt, hogy várnak Csillebércre. Közben egyre többen lettek elragadtatva a környezetemben, különféle elméleteket gyártottak, én meg érdekesmód egyre reálisabban láttam a dolgokat. Bár néha valóban eljátszottam a gondolattal, hogy miként tájékoztatnám a hozzám legközelebbi embereket, ha pozitív választ kapnék az egyesülettől, végül mindig csak legyintettem, és besöpörtem a témát az elmém képzeletbeli szőnyege alá.
Csillebérc azonban már egészen más volt. Talán sokak szerint azt a tanácsot lenne tanácsos adnom a jövő generációinak, hogy ne éljék bele magukat nagyon a helyzetbe, hogy kijutnak. De ez egy kicsit tudálékos és túlságosan előzékeny javaslat lenne. Épp ezért, inkább ennek a teljes ellentétét javaslom, mivel szerintem ettől az egész életformától (ami a UWC) a legtávolabb pont az előzékenység fogalma áll. Éld bele magad minden helyzetbe, amire lehetőséget teremt a pályázás, mert azokat a pillanatokat, amiket menet közben átélsz, később semmire sem cserélnéd el. Ha eljutsz a táborba, akkor egy nagyon különleges ember vagy. Ezt azért tisztázom itt, mert nekem például pont az indulás előtt egy nappal lett túlzott önbizalomhiányom, ami miatt egy egész estét sírtam a kádban. Fel voltam készülve arra, hogy megalázó helyzetek tömkelegét fogom átélni a versenyistállókból bekerült Top16-ben. És én ezt nem akartam. Másnap mégis útra keltem Zolival, a Kecskemétről a döntőbe bejutott fiúval, hogy találkozzunk a mai Magyarország szuperintelligens gépeivel. Körülbelül ilyen számításokkal és előítéletekkel vágtunk neki az egész dolognak. A két vidéki gyermek, akiket a szülők még Budapesttől is féltettek, nehogy eltévedjenek szegények a villamoson, nekivágott. Az utazásunk elég kalandos volt, de talán erről majd máskor, mert már látom, hogy megint mennyit írtam. Szóval a Délibe volt kijelölve a checkpoint, ahol egy padon üldögélve fürkésztük a pályaudvaron tartózkodó összes 16-18 éves fiatalt. Aztán jött egy lány, és lehuppant mellénk, azt mondta, ő is a pályázatos találkozásra vár, ha nem bánjuk, társulna hozzánk. A padon. :) Lenyűgöző személyisége még tovább tetézte aggodalmainkat, és mikor elkezdett a génmódosításról beszélni, úgy éreztük elvesztünk. Aztán mikor lassacskán megérkezett a két vezetőnk, elkezdtünk játszani. Azt hiszem, én találtam ki, hogy mivel elég nehezen jegyzünk meg neveket, meg sokáig is tartana mindenkihez külön odamenni, és formaságok szerint bemutatkozni, oldjuk meg ezt lazábban. Aztán a következő két nap hasonló barátságos légkörben telt, és minden frusztrációmat leküzdöttem az együtt töltött idő alatt. Tizenöt olyan embert ismertem meg, akik szerintem a jövőben ott lesznek az irodalom, a génkutatás, a politika és a közgazdaság élvonalában. Röviden: céljuk van a világgal, és a világnak is célja van velük. Csodálatos két nap volt! A válogatás legszebb része! :)
Az utána következő pár hét várakozással telt. És a barátságaink elmélyítésében. Tovább folytattuk a táborban elkezdett gondolkodást, eszmét cseréltünk a minket izgató dolgokkal kapcsolatban, és nagyon hiányoztunk egymásnak, mert mindezek csak virtuális keretek között valósultak meg.
Nemrég véglegesen kiderült, hogy ki az öt befutó, és hova futnak. Csak segítségképpen közlöm a neveket, és a "hozzájuk tartozó" UWC-ket.
Domján Kamilla: India
N'Semi Anna: Kanada
Tóvizi Eliza: Wales
Szabó Réka: USA
Már alig várom a folytatást, hogy újra élőben találkozzam ezekkel a fantasztikusan érdekes emberekkel. Bár nem lesz hosszú nyaram, de biztos vagyok benne, hogy nem kevés időt szeretnék az idei tizenhattal és a magyarországi egyesület tagjaival tölteni.
Bővebb információ itt: www.uwc.hu
De ha bármi kérdésed van a pályázással kapcsolatban, amire úgy gondolod, hogy az egyesülettől nem kaphatsz választ (egyébként ilyen nincs :)), írhatsz nyugodtan a fent említett embereknek vagy akár nekem is Facebookon keresztül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése