Amikor már tudod a hírt, és először sírsz

Na ez az! Én nem akkor sírtam először, mikor megtudtam. Bár valószínű, ezzel az idei ösztöndíjasok közül én vagyok így egyedül. Aki ismer, az tudja, hogy elég érzékeny lélek vagyok, ami a világ rezdüléseit illeti. Bármilyen hír és esemény kapcsán képes vagyok úgy dönteni, hogy na akkor ideje megitatni az egereket. De ezúttal nem így történt. 

Késő délutánig bent voltam az iskolámban, mert császármorzsát alkottunk a plusz németes csoporttal, és minő meglepetés, senki sem ért rá, hogy utána eltakarítsa a romokat. De én akkor ezt nem is bántam. Megragadtam a szivacsot és elmosogattam mindent, lemostam a tűzhelyet. Még a maradék császármorzsát is sikerült rásóznom pár éhes kicsire. Mikor ismét visszatértem a magányos rendrakáshoz, hallom, hogy valahol, valami rezeg. Megyek a táskám felé, és tényleg onnan jött. Láttam, hogy anya hív, tehát felvettem, főleg miután észrevettem, hogy már hatszor keresett. Nos, igyekszem valósághűen leírni a párbeszédünket:

- Hol vagy?

- Az iskolában. Még takarítok, mert dolguk volt, én meg nem akartam itt hagyni a mocskot. De ne aggódj, ettem császármorzsát, nem vagyok éhes.

- Olvastad az üzenetem?

- Nem, milyen üzenet?

- Megjött a levél....

- Te jó ég, és mi van benne?

- Az álmod....

Itt elkezdtem ugrálni a biológia előadónk kellemes homályában, és sikongattam. 

Az álom előzménye. Aznap virradóra eléggé érdekeset álmodtam. Először babonából nem is akartam elmondani anyának, aztán reggeli közben mégiscsak kiböktem neki. Azt álmodtam, hogy megjött a levél az UWC-től, és az volt benne, hogy engem jelöltek Szingapúrba. Akkor ezen csak nevettünk, de mikor megtudtam a hírt, egészen mélyen érintett a dolog. 

Szóval én akkor, ott nem sírtam. És még pár napig nem. Egészen egy koncertig, ahol a kedvenc kórusommal, az Aurinnal énekeltünk. A megindító pillanatok Kodály Esti dala közben törtek rám, mikor eszembe jutott, hogy hogy talán most utoljára éneklem velük ezt. És ez ijesztő volt. Akkor sírtam. És velem sírt az összes hang is, amit énekeltünk, mert tudtuk, hogy sokáig nem találkozunk...