'Anya sír(?)' - én meg lebegek - apa managel

Szóval mivel sokan érdeklődtek azután, hogy jajj, hogy mer kiengedni édesanyám a világvégére, nem sír, egyáltalán mit szólt ehhez a hirtelen, gyökeres változáshoz az életvitelünkben. Én meg csak mosolygok rájuk, és igyekszem tisztességes válasszal felelni kíváncsiságukra. Mert ők nem tudják. :) Egyszerűen csak átéljük. Igen, nagy változás lesz, de anya legalább úgy várja, mint ahogyan én. És tényleg voltak kezdetben benne kételyek, az első két hétben naponta állt elő újabb huszonnyolccal, de vagy én, vagy a drága UWC-sek mindenre mutattak egy megoldást. Így most már nyugodt szívvel rak fel a repülőre anélkül, hogy ő is elkísérne és így kismillókat költenénk el csak az utazásra. Ezzel kapcsolatban már csak egy kérdésre nem tudtam neki felelni, hogy hol szeretnék átszállni, illetve milyen légitársasággal kívánom megtenni a minimum 19 órás utat. A bőség zavarával küzdök, nem tudom, hogy a Lufthansa-val, a Quatar Airline-nal, esetleg török vagy finn repülővel vágjak neki az útnak. Tehát, akinek már van tapasztalata bármelyikükkel, kérem, írjon véleményt, és segítsen meghozni nekem, hogy melyik a komfortos, a kényelmes, a koktél cseresznyés és a luxus kategória. 

Már a telekommunikáció kérdése is tisztázódott. Az nyilvánvaló volt, hogy skype-olni fogunk, de mi legyen a telefonnal? Van egy elég legyengült állapotban lévő érintőképernyős mobilom, de elég nyilvánvaló volt, hogy nem túl praktikus, mivel nem kártyafüggetlen. Mamma ezt is orvosolta. Beváltunk valami pontokat, és így lesz menő(bb) bunkofonom. Nyilvánvalóan nem befolyásolt a dologban, de ezzel kapcsolatban megosztok drága magyar barátaimmal egy szellemes történetet (igazából kevésbé az, mint amilyennek most feltüntettem):

Körülbelül három hete egy ausztrál zeneiskola csoportját kísértük a tanyacsárdába, hogy mulassanak. Elég lelkesek voltak, ha szabad így kifejezni azt a támadást, amit a 90 nyüzsgő gyerekből álló had mért a három túlontúl barátságos kísérőre (azaz ránk) az iPhone-jaikkal. Ez még hagyján, de aztán megkérdezték tőlünk a tanárok, hogy nekünk talán nincsen, azért nem fotózkodunk mi is.

Az lehetséges, hogy anya néha sír, de nekem jó hír, hogy nem előttem. Egyébként meg az egész dologra úgy tekint, hogy végre újra van egy dolog lánykája életében, ami izgalommal, és várakozással tölti el, mindazonáltal keményen dolgozik itthon, hogy ott ne érje hirtelen akkora sokk. Igen, ezt tényleg így teszem. Másik új szabadidős elfoglaltságom a lebegés. Néha megállok, és egyszerűen csak nem figyelek semmire. Annyi a nyüzsgés körülöttem, a szüleim, a barátaim, a tanáraim, mindig érdeklődők és ezernyi kérdéssel fordulnak hozzám a szingapúri életemmel kapcsolatban. Ez egyrészt jó, mert szeretem a pörgést, és egy kicsit már hiányzott is az életemből, de azért előfordul, hogy tényleg jó megállni, és pár percig csak haszontalan rongybabaként létezni a világmindenségben.

Apa komolyan elhatározott dolgokat. Tudom, hogy ő szinte jobban félt, mint anya, természetesen nem az országtól, meg nem is az iskolától, csupán attól, hogy nem leszek itt, hogy megvédjen. Tudjuk, hogy neki lesz a legnehezebb, és állandóan aggodalmaskodni fog, ugyanis nálunk szerintem ő is megannyi odaadással látja el az anyai feladatokat is velem, mint az apaiakat. Ez így alakult ki, lehet csodálkozni, de nálunk ez teljesen természetes. Nemrég Lengyelországban járt egy családi eseményen, ahol mindenkinek elújságolta a hírt, és rengeteg olyan embert talált, akik Szingapúrban élnek, de vagy az unokatestvérem nagyon jó barátja, vagy az unokahúgom volt iskolatársa. Lényeg az, hogy úton, útfélen büszkélkedik velem. Ezért, ha netán egy kis lengyel akcentussal beszélő, Szingapúrt emlegető emberkével találkoztok, akkor biztosan tudhatjátok, hogy ő az én apukám. :)