Múlt hét végén elindult a nagyüzem. Bekerültem a UWCSEA 2013-15-ös ösztöndíjasok facebook-csoportjába. Még csak tizenöten vagyunk benne, de máris mindenki mindenkit ismerni szeretne, ezért őrült levelezésbe kezdtünk. Én a felvételtől számítva egy órán belül már megbeszéltem egy indiai fiúcskával, hogy szívesen főz nekem curry-t, ha majd úgy tartja kedvem, az őt nem zavarja, hogy az ő kampusza a város másik végében lesz, ami azt jelenti, hogy tőlem körülbelül 30 km-re. Egy norvég lánnyal azon tanakodtunk, vajon lesz-e majd jóga, mert akkor mindketten azt szeretnénk választani sportgyanánt. Este azonban egészen meglepetten olvastam egy chilei srác többoldalnyi részletes leírását a hazájáról, a pályázatukról és magáról. Egészen magával ragadó volt. És rögtön megkedveltem a határozottságát és azt, hogy csak úgy írt nekem egy hosssszú levelet. Mert én is szeretek ismeretlen embereket mérföldnyi szövegekkel traktálni. :) Főleg azért izgalmas a dolog, mert ő több ezer kilométerre innen tényleg meg akar ismerni. Ezért én is vettem a fáradságot, és írtam neki - természetesen szép hosszan - mindenről, amiről gondoltam, hogy írnom kell. Megemlítettem neki, hogy az egyik esszémben írtam a cigányokról (nem tévedés, lehet így használni, mivel ez egy népcsoport neve a földrajzban), aztán a következő levelében szíves elnézésemet kérte (legalább ilyen illedelmesen), és megkért, hogy ecseteljem, kik ezek a gipsy-k, mert ő életében nem hallott róluk. Úgyhogy csütörtök óta gondolkozom a szabatos megfogalmazáson, és még nem válaszoltam. Remélem, nem veszi rossz néven. Egyébként biztos nem, csak szeretek ilyeneken aggódni. :)
Jelentem, megrendeltük a repülőjegyet. A megoldás: Lufthansa. Frankfurton keresztül a "23 kilós vagy annyise" bőrönddel (az előbb kérdeztem meg anyát, és ezt a választ kaptam, úgyhogy így tessék bírálni megfogalmazást). Egy pillanattal ezelőttig nem tudtam, hogy 6-án vagy 7-én indul a gépem, ezért ma Zsuzsa nénivel is úgy közöltem a tényt, hogy 6-án indulok. Szegény rögtön belesápadt a dologba. Mire én megkérdeztem, hogy miért? Erre ő csak azt mondta, hogy á, biztos nem hatodikán. Aztán kis segítséggel én is rájöttem, hogy miért mondta. Hiroshima-Nagasaki. Utólagos megállapításom szerint legalább olyan babonás, mint a hinduk. Most róluk olvasok. A hosszú hétvégét Baján töltöttem a nagyszüleim házában, ahol anyának egyszer csak eszébe jutott, hogy a nagymamám egyik kedvenc könyve egy neves orientológus feleségének tollából származik és egy hároméves indiai útról szól. Közös akaratból (mivel én még nem olvastam, ő nem is fogja, de mindketten szeretnénk többet megtudni az indiai filozófiáról és szokásokról kevésbé tudományos környezetből) elhatároztuk, hogy elolvasom. Mondanom sem kell, hogy a könyv nyolcszáz oldal körül van, és minden ínyencséget megtudhatunk belőle a harmincas évekbeli Indiáról, melynek legfőbb vonásai a mai napig nem sokat változtak. De erről majd beszámol Kamilla. :)
A tantárgyválasztás kellős közepén állok. Van egy listám, ami körülbelül olyan 80%-ban biztos, a maradék húszat fenntartom szeszélyek és egyéb bizonytalanító tényezők esetére. De már csak pár napom van, hogy véglegesítsem (amit aztán a drága iskola még megengedi, hogy módosítsak, természetesen minden szemöldökráncolás nélkül), úgyhogy nem ajánlom hogy szeszélyes legyek. Egyébként a helyzet az, hogy ez egy komoly döntés. Attól függetlenül, hogy én most itt poénkodom vele. Néha úgy érzem magam, és ezt nem azért mondom, hogy most bemutassam a vívódó kisleányt (aki egyébként pont azért használta ezt a szintagmát, hogy bemutassa, ez nagyon is így van - néha), mint egy komoly egyetemista, sőt mi több, mint egy felnőtt! Persze ez csak illúzió, és egy pillanat múlva szertefoszlik, mikor képes vagyok fél órát gondolkozni azon, melyik gumicsizmát vegyem meg: a kéket, vagy a lilát, hiába tudom, hogy lehet, hogy nem is kell kivinni gumicsizmát, sőt, a kék egyértelműen szorít, de én még gondolkozom! :)
Szóval egyre inkább érzem, hogy folyamatosan változom. És ez tényleg így van, csak most akarva akaratlanul is jobban megfigyelem magam, és a környezetem is, hogy mindezen apró feljegyzést elraktározva tanuljak a dolgokból. Ez az egész elég kommerszül hangzik. (Mert akkor az mi, ha nem kommersz, ami velem történik?!) De tényleg így van. És kezdek rájönni, hogy ennek az iskolának nem csak abban van/lehet a varázsa, amit az ott töltött idő alatt tanulsz, hanem ami már az indulásod és (remélem) az érettségi után is elgondolkoztat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése