Egyet a balba, a másikat meg a jobba

Most elvileg, ha nagyon kis mértékben, de akkor is elkaptam a sárgalázat és a hepatitis A-t. A doktornőtől. Néha egészen hypochonder tudok lenni, ami egy kicsit aggaszt. Ma reggel anya gondolt egyet, felhívta Kecelt, mire ők igent mondtak, mi meg uccu neki, ötven perc múlva már ott is voltunk, hogy hadd oltsanak. Egészen rövid és tényleg fájdalommentes procedúra volt. Mondjuk én egyáltalán nem tartottam tőle. Nem is tudom, miért, pedig ha valaki tényleg tart a tűtől, na akkor az a személy én vagyok. Kiderült, hogy a doktornő oltott már más UWC-st is. De ettől függetlenül ugyanúgy megkérdezett a pályázat minden apró momentumáról, mire én készségesen válaszolgattam. (Bár szerintem ugyanezt lejátszhatta Szekeres Zsoltival is, akit pár éve oltott be hozzám hasonlóan.) Aztán néha felkiáltott, és valami egészen ijedt mondatokat skandált arról, hogy jajj az egy szem gyereket hogy engedheted el olyan messzire stb. Mi meg csak mosolyogtunk anyával. Mert hát miért ne tettük volna.

Ezután hazajöttünk, és elég nyomós érvekkel sikerült az Indiába utazó lányt is meggyőznöm, hogy ő is két adagban adassa be magának a vakcinákat. Mert mily véletlen, ő is legalább annyira fél az oltásoktól, mint én, és ma délig még azon a véleményen volt, hogy ő aztán majd kemény lesz és egybe, mert akkor legalább csak egyszer fáj. De aztán megijesztettem azzal, hogy esetleg meghal a szervezete, ha mindent egyszerre adagol be neki, így módosított a véleményén. Tífusz elleni vakcina meg még úgy sincs az országban. És még egy ideig nem is lesz. Magyarország, én így (is) szeretlek! :)

Ma írt a leendő évfolyamigazgatóm. A levelében kifejtette, hogy mennyire örül neki, hogy ilyen tág az érdeklődési köröm, sőt kifejezetten kiemelte, hogy milyen példamutató ha politikával és/vagy filmezéssel szeretnék foglalkozni a továbbiakban. Amire már rögtön felfigyeltem a levelekben, melyeket a UWCSEA-tól kapok, hogy mindenki ugyanazt írja, csak egyre bővebben, valamint, hogy igen, majd a másik fog bővebb tájékoztatást adni a dolgokról, aztán ír a másik, és ő is kicsivel bővebben ír, de nem maradhat el az a részlet a levélből, hogy majd a következő fogja megmondani a tutit. Szóval még a nagy tutira várok, elvileg e hónapban jön meg majd a hivatalos információs csomag tőlük.

Gőzerővel telik az utolsó hetem a jelenlegi iskolámban. Mit is mondhatnék (azt hiszem, itt most valami nagyon ünnepélyes dolognak kellene következnie)? Nagyon örülök, hogy tíz ilyen remek évet tölthettem ezek között a néha nehéz, áporodott szagú, de azért mégiscsak sok vidámságot rejtő "falak" között. Ha valaki egyszer megkérdezné, nem, semmit sem bántam meg, amit itt éltem meg. Egyetlen szabadszájú megjegyzésemet, és egyetlen elhibázott versmondásomat sem. Ez így volt jó, azt hiszem. És furcsa, mert most, hogy lassan nosztalgiával gondolok az alma materemre (nem azért írom ezt, mintha siettetném az elválást), kezdek mindent szebbnek látni. Azt hiszem, ez azért természetes. Voltak kedvenc személyeim is az iskolában, velük sokszor szívesebben töltöttem az időmet, mint másokkal, ez tagadhatatlan, de azért összegészében mindenki személyéhez valami különleges kötelék fűz. És talán mindenki hiányozni fog kicsit. Valaki pedig kicsit nagyon. Ez így van rendjén. Nem?

Ps: Ne haragudjatok, elég nyálas ez az utolsó bekezdés, de az a lényeg, hogy őszinte legyen, nem? (beragadt a delete billentyűm, fogjuk erre, hogy ilyen lett...) 

Ui: Valamit még akartam ide írni, de elfelejtettem....