Előre szólok, hogy ez egy meglehetősen tömény és lehet, hogy kissé ömlengős bejegyzés lesz. Szerdától számítva már csak egy hetem van Magyarföldön. Egyre jobban rájövök, hogy ez a dolog mennyire felfoghatatlan. Egyrészt azért, mert időről időre eszembe jut, hogy eggyel kevesebb napom van, hogy idiótaságokkal töltsem. Mert tulajdonképpen ez az öt hét, amit itthon töltöttem nem szólt másról, mint végtelen sorozatnézésekről, éjszakába nyúló baráti beszélgetésekről, chatről elveszettnek hitt ismerősökkel. Ez így nyálas. Az igazat írom inkább. Nem voltak eddig különösebb búcsúzkodások. Az iskolámat és az osztályomat leszámítva.
Eszter néni június negyedikén köszöntött abból az apropóból, hogy immáron eltávozom (az iskolából). Egy Bozsó Gyűjteményes könyvet kaptam, ami őszintén szólva még tetszik is, és valószínűleg ki is viszem magammal, hogy majd ezen szemléltessem a népi motívumokat. Az évzárón nem voltam itthon, ezért az osztályfőnököm egy különleges éneklést szervezett nekem. A drámanapi főpróbánk (ami egyébként botrányos szöveghibákkal is egész bájosan sikerült) után közös fagyizásra invitálta az osztályt a Főtérre. Tudom, hogy Kecskemét nem egy nagy város, de azért a Főtéren mégiscsak sok ember megfordul. Mikor megérkeztünk, épp ütött a Nagy Templom órája. Miután elállt a harangszó, körbevettek az osztálytársaim és zengedezni kezdtek. Egészen úgy (sőt, helyenként még tisztábban is), mint a filmekben. Azokban a napokban nagyon sírtam, ezen még magam is meglepődtem, ugyanis nem vagyok az az érzelgős típus. Na jó, mégis, de csak egy egészen kicsit. És nem direkt. Másnap, azaz hivatalosan is az utolsó napomon, teljesen elbűvölően sikerült a drámanapi előadásunk. Egészen csodáltam a helyzetet, hogy minden klaffolt. Egy ideig. Aztán természetesen beütött egy kisebbfajta krach. De ez is megoldódott. Elbúcsúztam a legkedvesebb tanáraimtól (illetve akik még akkor ott voltak), egészen mosolygósan. Mikor aztán végül összeszedtem azt a rengeteg cuccot, amit az előadásunkhoz vittem, illetve az ajándékokat, amikkel drága osztálytársaim, tanáraim megleptek, és arra készültem, hogy utoljára lépjek ki az alma mater kapuján, kegyetlen és "megmagyarázhatatlan" sírógörcsöt kaptam. Még szegény portás Laci bácsi is megdajkált, hogy ne legyek oly bánatos. Mikor végre kijutottam az épületből a sok vigasztaló ölelés közül, és odaértem anyához, hirtelen nem is tudta szegény, mit kezdjen a vörös orrú, kisírt szemű, rázkódó gyerekével. Azt hiszem ez a tény egyenesen vezetett ahhoz, hogy iziben elvitt egy fényképészhez, aki kattintott rólam egy képet a vízumhoz és egyebekhez. Mikor fizettem, illedelmesen kérdezgetett, hogy mihez kell, én meg kertelés nélkül elregéltem neki, hogy Augusztusban biza Szingapúrba utazom. Erre ő: "Modellkedni?" Kicsit kiábrándult, mikor felvilágosítottam, hogy valójában a világ 6. legjobb középiskolájába utazom tanulni. Aztán adtam Áginak, a legjobb barátnőmnek egyet a csodás fotókból, és berakott a pénztárcájába Don Bosco helyett. Ez aztán a megtiszteltetés! Bosco bácsi és köztem a legnagyobb különbség, hogy ő természetesen is mosolygós, ráadásul örökké boldog is marad (rossz poén: boldoggá avatták), én pedig általánosságban vagyok csak boldog, de ez a képen nem igazán látszik, a slussz poén, hogy még egy kedves könnycsepp is ott ül a szememben a fotókon.
Aztán közel három hétig Angliában turnéztunk a kórussal. Jó volt. Mindenki kérdezi tőlem, hogy hú, milyen Anglia? Én meg diszkréten úgy teszek, mintha nem értettem volna a kérdést és büszkén úgy felelek, hogy "Én még mindig Franciaországba vagyok szerelmes." És körülbelül teljesen így érzek. A turné után itthon rekreáltam magam idáig. :) A fent említettek szerint bugyit vásároltam, kérdőíveket töltöttem ki arra nézve, hogy hány métert tudok úszni, Malajzia útifilmet néztem (ugyanis Szingapúrról legutóbb 20 éve csináltak érdemlegeset, ami neten is fellelhető), útikönyveket kerestem (sikertelenül), 65 literes csudás hátizsákok után szaladgáltam, egyre több kérdés gyülemlett fel bennem, amire gyanítom, hogy csak ott kapok választ.
Egy hete volt egy csodás gólyatáborom, ahol újra találkoztam azokkal az emberekkel, akik valami hasonlóban vettek/vesznek részt, mint amiben én fogok. Szóval velük sokat (inkább úgy kellene fogalmaznom, eleget) fürödtünk a Tisza-tóban, és mindent elkövettünk, hogy tisztességesen vagy kevésbé tisztességesen megismerjük egymást. Elmondhatom, hogy ezt mind földön, mind vízen kiválóan teljesítettük. Ugyanis szombaton tettünk egy 10 kilométeres kajak(vagy kenu volt)túrát is a tavon. Sokat jelentett az ismerkedésben az együtt töltött idő a parton, amit a helyi népek disco-ja is színesített. Mindenesetre felejthetetlen hétvége volt. És már alig várom, hogy újra együtt legyünk így huszanpáran vagy többen.
Az elkövetkező bő egy hetemet itthon pedig búcsúzkodással töltöm. Már elköszöntem a legtöbb rokonomtól. Volt egy pár meghatott személy közülük, és természetesen mindnek megígértem, hogy igen, küldök képeslapot, sokat és mindenhonnan. Mert mire való a búcsúzkodás, ha nem arra, hogy mindenkinek felesleges és értelmetlen ígéreteket tegyünk? Legalábbis egyelőre így látom (habár még el sem indultam, és én is tudom, hogy túl szarkasztikus a véleményem). De még nem zajlott le az eheti, végső búcsúzkodóroham azoktól, akiket legjobban szeretek. Mindenesetre érzem, hogy lassan itt az idő, hogy menjek, ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy lassan három hete csak magyaros ételeket eszem pörköltöt túrógombóccal és halászlével.
p.s.: Szingapúrt a fürdőszobában gyakorlom, ahol 32 fok van, a páratartalom pedig leírhatatlan....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése